Csütörtök este volt. A rendelőben ültem, és a páciensek kérdőíveit néztem át.
A többség a szokásos volt. "A gyógytornász kicsit enyhített rajta." "Az injekció hatása gyorsan elmúlik." "Valahogy megvagyok."
Aztán elértem Erzsébetéhez. És összeszorult a szívem.
Nagybetűkkel írta: "NEM BÍROM TOVÁBB."
Azt írta, hogy hajnali 3-kor felébred. Akaratlanul a jobb oldalára fordul. És a fájdalom elállítja a lélegzetét.
Ott feküdt a sötétben. Mozdulatlanul. Összeszorított foggal. Nem akarta megint felébreszteni a férjét azon a héten.
Utálta, hogy olyasvalakivé vált, aki miatt aggódni kell.
Már grimasz nélkül nem tudott hajat mosni. A melltartó hátul való bekapcsolása tíz perces műveletté vált. Abbahagyta, hogy felvegye a hároméves unokáját, Zsófiát, mert ha felemelte a karját, tűzcsóva hasított a könyökéig.
Erzsébet 68 éves volt. És úgy érezte, a saját teste hadat üzent neki.
Erzsébet MINDENT megtett, amit az orvosok mondtak. Tíz gyógytorna-kezelés a társadalombiztosítás keretében. Ibuprofen omeprazollal. Három kortikoszteroid-injekciós sorozat. Fisiocrem, Traumeel és Voltadol krém minden este, szigorúan betartva. Egy neoprén vállrögzítő három héten át.
Minden. Semmi sem tartott két hétnél tovább.
És mindezek után mit mondott az utolsó traumatológus?
"Ez a kor, Erzsébet. Meg kell tanulni együtt élni vele."
Húsz percig néztem azt a kérdőívet. És valami eltört bennem.